***Molly szemszöge***
Reggel egész kipihenten ébredtem,mégis egy hatalmasat ásítottam. Megdörzsöltem a szemeimet,és a telefonomért nyúltam az ágy mellett lévő kis éjjeliszekrényre,ahova tenni szoktam. Azonban amikor fel akartam oldani sehogy sem sikerült. Lemerült. Ez remek. Visszatettem az eredeti helyére,és lassan kikeltem a puha,meleg ágyamból,ami nehezemre esett,de végül rászántam magam. A szekrényhez sétáltam valami ruhát keresni. Miután kiválasztottam a megfelelő darabokat,elvonultam velünk a fürdőszobába. Viszonylag gyorsan elkészültem,és már az előbbinél kicsit több életkedvvel mentem le a lépcsőn. Közben ránéztem a nappali falán lógó órára. Fél 12 volt. Nem csoda hogy nem is voltam most olyan fáradt. Az egész házban csend uralkodott,ami már nem volt furcsa számomra,hisz Austin ma a közeli pizzériába ment,ahol már elég régóta dolgozik. Mivel semmi ötletem nem volt mit csinálhatnék ma,ezért az jutott eszembe hogy rajzolni fogok. Imádok rajzolni már kiskorom óta. Ez egyfajta kikapcsolódásnak számít nálam. Épp indultam volna vissza a szobámba a rajzoláshoz szűkséges holmijaimért amikor a hasam egy hangos korgással jelezte hogy ennem kéne valamit. Így hát utamat inkább a konyha felé vettem,hogy egyek néhány falatot. Gyorsan összedobtam magamnak egy rántottát, mivel nem volt kedvem semmi komolyabb megpróbáltatást igényló kajával bajlódni. Leültem az asztalhoz,hogy elfogyasszam a reggelim. Mondjuk ez inkább ebédnek mondható,az időt eltekintve. Miután befejeztem,gyorsan elmosogattam,mivel volt még jó pár koszos edény a mosogatóban. Ismét útra indultam,és most már tényleg a szobám felé igyekeztem. Mikor benyitottam nagy sötétség fogadott,mert a sötétítő függönyön keresztül nem tudott beszűrődni a nap fénye. Az ablakhoz siettem és elhúztam,így már semmi akadálya nem volt annak,hogy a napfény betöltse a szobát. Kint gyönyörű idő volt,ami nem épp megszokott az errefelé szokásos esőhöz képest. Ezt ki szerettem volna használni,ezért úgy döntöttem a szabadban fogok rajzolni. Már tudtam is hová fogok menni. Van egy hely,amit még nagyon régen fedeztem fel. Amikor valami bántott,vagy csak egyedül akartam lenni,mindig oda mentem. Ott soha nem zavart senki,úgy éreztem teljes biztonságban vagyok,nem érhet semmi baj. Fogtam egy táskát és minden szűkséges dolgot belepakoltam. A telefonomat pedig felraktam töltőre. Dudorászva szökdécseltem le a lépcsőn. Felhúztam a cipőmet,és a biztonság kedvéért magammal vittem egy pulcsit is. Bezártam az ajtót,a kulcsot pedig a táskámba tettem. Elindultam az úti célom felé. Öt percnyi séta után megérkeztem a már jól ismert erdőhöz. Egyre beljebb értem az erdőben. Hol egyre sűrűbb,hol pedig egyre ritkább volt. Már tudtam hogy közel járok. Végül megérkeztem a tervezett helyre. Az erdő közepe fele volt egy kis rész ahol a fák elég ritkán álltak egymáshoz képest. A földet puha fű fedte,és közte sok gyönyörű virág volt. Más-más színekben pompáztak. Szebb volt mint egy szivárvány. Végül ott volt a legkedvesebb helyem. Egy nagy szikla. Imádtam ezen ücsörögni. Imádtam ezen ücsörögni. Ez a szikla olyan volt nekem mint egy régi jó barát,akivel szavak nélkül is megértettük egymást. Bár csak egy nagy kő volt,de nekem mégis sokat jelentett. Ez hiányzott az életemből. Mindig egy igazi legjobb barátra vágytam,de nekem soha nem volt. Az iskolában mindenki kiközösített. Azzal csúfoltak hogy nekem nincsenek igazi szüleim. Mindig magamat okoltam,hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen. Holott tudtam hogy nem én tehettem róla hogy a szüleim meghaltak. A lelkük mélyén ők is tudták,de ez akkor nem érdekelte őket,csak valamiért jól esett nekik ha van kit kicsúfolni. Még mindig szerencsétlennek érzem magam. Senkim nincs a bátyámon kívül. Bár titokban reménykedek benne ha kicsit jobban összeismerkedek az újdonsült ,,falkatársaimmal" talán még barátok is lehetünk. Mondjuk alig beszéltünk,de én mégis reménykedem benne. A kisebb elmélkedésem után elfoglaltam a helyem a sziklán és rajzolni kezdtem. Az elején csak kusza vonalakat húzkodtam,de egy kis idő múlva már kezdett belőle kirajzolódni valami. Javítgattam rajta és meglett a végeredmény. Az elém táruló virágokat rajzoltam le,a háttérben néhány fával. A valóságban ez az egész annyira színes és gyönyörű volt,míg a rajzomon minden fekete és fehér. Ideje volt egy kis életet adni a képnek, ezért elővettem a színeseimet és elkezdtem kiszínezni a rajzot. Próbáltam hasonlóan,mint a valóságban. Egyszer csak lépteket hallottam magam mögül. Megfordultam,és két barna szempárral találtam szembe magam. Csendesen néztük egymást,egyikünk se szólt semmit.
-Szia Molly!-törte meg végül a csendet... Liam. Igen,azt hiszem így hívják,bár nem voltam benne biztos,hisz csak egyszer találkoztunk de azért igazán megjegyezhettem volna. Elég kínosnak éreztem,hisz ő tudta a nevem,de én nem voltam biztos az övében.
-Szia!-szóltam vissza végül,a neve említése nélkül.
-Nem gondoltam volna hogy te is ismered ezt a helyet.-mondta majd helyet foglalt mellettem. Furcsán néztem,mert nem értettem mire céloz.
-Sok időt szoktam itt tölteni,és azt hittem nem ismeri senki ezt a helyet. De ahogy látom te is ismered.-magyarázott,mert észrevette hogy nem értettem. Én csak halványan elmosolyodtam,és folytattam a rajzom.
-Megnézhetem?-kérdezte,majd a fejével a már majdnem készen lévő rajzom felé bökött. Aprót bólintottam,majd kivette az ölemből,és gondosan tanulmányozni kezdte.
-Szép rajz!-dicsérte meg,majd visszacsúsztatta az ölembe.
-Köszi!-mosolyogtam rá,majd folytattam. Végig csendben figyelt,de néha váltottunk pár szót. Még mindig nem tudok róla sokat,de kedvesnek tűnik. Viszont ahhoz jobban meg kell ismernem hogy véleményt mondjak róla. Pár perc beszélgetésből pedig nem sok minden derül ki az emberről.
-Én most megyek! További jó rajzolást.-mondta majd felállt,és elindult.
-Köszi!-válaszoltam,mire visszanézett és rám mosolygott. Néztem egyre távolodó alakját,mígnem teljesen eltűnt a látókörömből. Vajon hány óra lehet? Jutott hirtelen eszembe,mert már nem volt olyan világos mint eddig. A telefonom után kutattam,mire rájöttem hogy nem hoztam magammal. Mindenesetre jobb lesz sietni,mert eléggé elment az idő,és nincs kedvem egy sötét erdőben bolyongani egyedül. Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat és gyorsan elindultam hazafelé. Az út felét futva tettem meg. Ezt jól tettem,mert még így is szürkületben értem haza. Az ajtón belépve a bátyám kissé dühös,mégis megkönnyebbült arcával találtam szembe magam.
-Merre voltál?? Halálra aggódtam magam!-aggodalmaskodott egyből,én pedig még mindig az ajtóban álltam és értetlenül pislogtam rá. Értette a célzást,ezért odébbállt hogy beljebb tudjak jönni.
-Rajzolni mentem,a telefonom pedig lemerült,ezért itthon hagytam. Nem kell mindig ennyire aggódni. Nem vagyok már olyan kicsi hogy ne tudnék vigyázni magamra.
-Jó,igazad van! Kicsit túlreagáltam,de legközelebb legalább egy cetlit hagyj itthon hogy tudjam merre vagy.
-Oké! Értettem!-mondtam mosolyogva,majd megöleltem. Lassan elhúzódtam és elindultam a szobám felé. Kicsit fáradtan baktattam fel a lépcsőn,és mentem be az ajtómon. A telefonom sikeresen feltöltött,ezért kihúztam a konnektorból. Úgy éreztem most azonnal el tudnék aludni. De mielőtt megtörtént volna,elmentem fürdeni. Gyorsan elvégeztem minden szükséges dolgot és lementem a konyhába. Austin az asztalnál ült egy pohár kakaó és egy újság társaságában. Mikor belépnem rám kapta tekintetét,majd vissza az újságra. Mivel én is éhes voltam gyorsan csináltam magamnak egy kakaót,és leültem az asztalhoz a bátyámmal szembe.
-Mit rajzoltál?-kérdezte,majd becsukta az újságot. Nem válaszoltam,csak elsiettem a rajzomért,és a kezébe nyomtam. Egy darabig nézegette,majd visszaadta.
-Te kis Picasso!-mondta,mire hangosan felnevettem. Én mint Picasso? Na persze. Még egy kicsit beszélgettünk,de mikor a szemem már majd' leragadt az álmosságtól úgy éreztem ideje lenne lefeküdni. Elköszöntem Austin-tól,majd úgy mentem fel a szobába,akárcsak egy zombi. Az ajtón beérve egyenesen bedőltem az ágyba,és azonnal el is aludtam.
